|
|
|
|
|
|
2.1.2 Hidrológia A víz a Szigetközben a legfontosabb természetalakító tényező, amely a táj kialakulásában, a felszín formáinak keletkezésében és az élőhelyek kialakításában döntő szerepet játszik. A folyóvizeknek és a talajvíznek meghatározó szerepe van a táj életében. A Szigetköz területén a fő tényező a Duna, mert a többi folyó, Mosoni-Duna, a Lajta, a Rábca, a Rába egyrészt függvénye a Dunának, másrészt vízhozamuk csak csekély töredéke a Duna vízhozamának. A Szigetköz földrajzi lehatárolása is a vizekhez kötődik: a Duna és a Mosoni-Duna által közrefogott terület. A Duna a Dévényi-kapun keresztül éri el a Kisalföld síkságát. A síkságra lépve megváltozik szakaszjellege. Alsószakasz jellegű lesz, hordalékát lerakja, medrét feltölti, ágakra szakad. A Dévény és Gönyü közötti Dunán két részt szoktak megkülönböztetni. Az első szakasz Szapig tart. E szakasz jellemzője, hogy itt a folyó esése aránylag nagy, 25-35 cm/km közötti, ami közel egyenlő az osztrák szakaszéval. Szap alatt az esése rövid átmeneti szakaszon 15-12 cm/km-re csökken, Gönyütől lefelé pedig már csak átlag 8-10 cm/km. Egy folyó legfőbb mennyiségi mutatója a vízjárása. A Duna szigetközi szakaszát három vízmérce adatsorával jellemezzük: a pozsonyi, a rajkai és a remetei mércéken mért vízállással és az ehhez számolt vízhozammal, melyek napi értékként kerülnek a nemzetközi adatforgalomba, illetve a rajkai és remetei mérce adataihoz számított átlagsebességgel. Az idősorokat a fejezethez csatolt táblázatok és ábrák mutatják be. 2.1.2. A) A Duna elterelése előtt 1. A Duna vízjárása A Duna szigetközi szakaszának vízjárása a Felső-Duna vízgyűjtő területének éghajlatától függ. A legtöbb csapadékot a nyugati légáramlás szállítja. Az egész terület a nyári esőzések zónájába tartozik. A legkevesebb csapadék télen hullik. Bár a téli csapadék jóval kevesebb mint a nyári, mégis jelentős, mert hó alakjában tározódik, s így a tavaszi hóolvadáskor nagy mennyiségű vizet ad a folyónak. Kisebb mennyiségű árvíz ez, de megtörténik, hogy a hóolvadás több apró árhulláma utoléri egymást, és így jelentékennyé válik. A szigetközi Dunán helyi okok, pl. jégdugulás miatt jeges árvizek is előfordulhatnak. A második, nagyobb árhullám nyáron, főként júliusban jelentkezik. Ez a bőséges nyári esők és a magasabban fekvő hómezők olvadásának következménye. Ilyenkor a Duna jobb oldali alpi mellékfolyói, főleg az Inn, megduzzadnak, és ezek okozzák a szigetközi szakaszon is az áradásokat. Szeptemberben apad a Duna, s így csak akkor jelentkezik szeptember végén és október elején egy kisebb árhullám, ha az őszi másodlagos csapadékmaximum nagyobb értékű. Októbertől februárig általában alacsony a vízállás, télen csak kivételes esetben van áradás, ha langyos esők vagy a főnszelek hatására a hóolvadás megnöveli a vízhozamokat. Ezen az általános vízjáráson belül az év bármely hónapjában előfordulhatnak kisebb-nagyobb áradások, amelyek szeszélyesek és kiszámíthatatlanok. A kisvizek hozama kereken 570 m³/s, a közepes vízhozam 2025 m³/s (Dunaremete). Az árvizek vízhozama lefelé csökken, mert levonulásuk üteme csökken. Az 1954. évi júliusi árvíz (amely elöntötte a Szigetközt) vízhozama Pozsonynál 10230 m³/s, Dunaremeténél 8900 m³/s, Gönyünél 8100 m³/s, Komáromnál 8000 m³/s volt másodpercenként. 2. Árvizek A XIX. század végi szabályozás után csak egyszer, 1954-ben söpört végig jelentős árvíz a Szigetközön. A hűvös tavasz után későn kezdődött a hóolvadás, a felső szakaszon hulló rendkívül bő nyári csapadék (július 8-9-én, a Keleti-Alpok É-i oldalán) annyira megemelte a Duna vizét, hogy 1954. július 15-én Ásványrárónál, később Kisbodaknál és Dunakilitinél is átszakította az árvízvédelmi töltéseket, és elöntötte a Szigetköz keleti felét. Július 20-án áttörte a Győrt védő körtöltést, és elöntötte Győr külvárosát, Révfalut is. A Szigetköz 65 000 kataszteri holdnyi területéből 35 000 kataszteri hold került víz alá. A Szigetköz 5690 lakóházából csak 2131 maradt lakható állapotban, a többi megrongálódott vagy teljesen tönkrement. Más adatok szerint a Szigetközben 35 800 kataszteri hold föld került víz alá. 1387 ház romba dőlt, 2043 megrongálódott, összesen 3430 épület szenvedett árvízkárt (Sárközi Z., 1968). Az árvíz sújtotta területekről 30 000 embert kellett ideiglenesen áttelepíteni. Az 1954. évi árvíz összes költsége és az országban okozott kár 524,9 millió forint volt (Sárközi Z., 1968). Az 1954. évi árvíz után a Duna árvízgátjait megerősítették, Győr pedig új, a réginél szélesebb és magasabb körgátat kapott, amely a Szigetköz felől védi a várost. Az 1965. évi “nagy dunai árvíz" nem érintette közvetlenül a Szigetközt. Már 1964 végén az átlagot meghaladó csapadék hullott a Duna ausztriai vízgyűjtőjén. 1965 januárjában - az időjárást jellemző ciklonok hatására - az átlagot meghaladó csapadékérték volt jellemző. Februárban ismét az átlagnál több hó hullott a Duna vízgyűjtőjére. Ehhez járult az alacsony hőmérséklet, amely miatt elmaradtak a szokásos rövidebb-hosszabb olvadási periódusok. Ennek következtében a felhalmozódott hóréteg vastagsága az Alpokban mindenütt felülmúlta a maximumok sokévi átlagát. A március is csapadéktöbblettel zárult, s az április, május és június is sok csapadékot hozott. Április 1. és június 30. között az Alpok északi részén, a Duna vízgyűjtőjének jelentős területén 700 mm csapadék hullott. A csapadékos időjárás nyolc árhullámot indított el a Dunán. A június eleji esőzés okozta nyolcadik árhullám a Duna magyarországi szakaszán ráfutott az előző árhullámra, és katasztrofális áradást okozott. Ehhez a sok csapadékon kívül az is hozzájárult, hogy a vízgyűjtő terület tárolóképességét és a meder befogadóképességét a korábbi árhullámok kimerítették. 1965. június 17-én Csicsó (Cicov) mellett, Kulcsod község határában a Duna átszakította az árvízgátakat, és elöntötte Csehszlovákiában a Csallóközt. Néhány óra alatt a körülbelül 70 m szélességű és 16-19 m mélységű szakításon 1400 m³/s mennyiségű víz zúdult a Csallóközbe, és 104300 hektár területet öntött el. Az anyagi kár meghaladta a 4 milliárd cseh koronát (Szabadi J., 1969). A hatalmas árhullám a magyarországi szakaszon - a vízügyi szervek kitűnő védekezési munkája és szervezettsége miatt - nagyobb bajt nem okozott. Jugoszláviában, Újvidék körül azonban a csehszlovákiaihoz hasonló méretű árvíz keletkezett. A Dunán a jégtorlódás erősen befolyásolhatja a vízállást, ill. az árvizeket. A jeges időszak hossza a szigetközi szakaszon átlagban 28 nap, maximálisan 71 nap. A jég megindulásakor a zátonyos szigetközi Dunán könnyen torlódás keletkezhet. 1947-ben és 1956-ban a töltés koronájáig duzzadt fel a víz. 3. A Duna szabályozása A hajózás nehézségei, árvíz és a belvíz pusztítása – erre a három tényezőre hivatkozva kezdtek hozzá a folyam szabályozásához a XIX. század végén. A korabeli tervek főként a hajózási problémák elhárítását célozták, ezért az egységes, hajózható főmeder kialakítása és állandósítása volt a szabályozás fő szempontja. A munkát 1886-1894 között hajtották végre, három fő része: középvíz-szabályozás, árvízvédelmi töltések építése és a belvizek levezetése volt. A Duna-szakasz szabályozását Bodoky L. vezetésével a komáromi és pozsonyi folyammérnöki hivatal mérnökei dolgozták ki. A középvíz-szabályozás lényege az volt, hogy a pozsonyi vízmérce 3,0 m-es vízállásának megfelelő középvízre kell elvégezni, és egy főmedret kell kiépíteni. E célból két egymással párhuzamos kőgátat építettek, amelyek koronája az előbb említett középszintben volt. Az új meder szélességét a következőkben állapították meg (Tőry K., 1952.): Dévénytől Bősig 300 méter, Bőstől Medvéig 325 méter. Minthogy a szabályozás célja az állandó normális profil kialakítása volt, a meder helyének kijelölésénél nem a sodorvonalat, hanem a meder középvonalát állapították meg. Ettől jobbra és balra kimérték a szabályozási szélesség felét, így kapták a szabályozási vonalakat. Ezek a parthoz viszonyítva háromféle helyzetet foglalhattak el: 1. egybeestek a parttal, ebben az esetben partbiztosítást végeztek; 2. a mederbe kerültek, ekkor párhuzamműveket építettek; 3. a szabályozási vonal száraz terepre jutott. Ez utóbbi esetben új medret kotortak ki. A felső humuszos réteget kubikosok távolították el kézi erővel, a vízszint alatti rétegeket pedig kikotorták. A munkálatokat alulról felfelé haladva tervezték elvégezni. Ezt a tervet azonban lehetetlen volt betartani, mert a Duna rengeteg hordaléka betemette volna a már megépített szakaszt, másrészt ott kellett a munkát megkezdeni, ahol a legrosszabbak voltak a hajózás lehetőségei. Arra is törekedtek, hogy elejét vegyék a jégtorlaszok keletkezésének. Éppen ezért a szabályozandó szakasz közepe táján indították meg a munkálatokat. Bős és Szap között 1886-ban kezdték meg, és Horvátjárfalu és Medve-Szőgye között 1893-1894-ben fejezték be. 1895-1896-ban már csak Szőgye és Dunaradvány között folytak munkák. Az 1886-1894 között a mai csehszlovák-magyar határszakaszon végzett szabályozási munkák méreteiről adnak képet a következő adatok. A kiépített párhuzamművekbe kereken 3,5 millió m³ terméskövet építettek be, amiből 1 millió m³ a dunaalmási, süttői és a dunabogdányi kőbányából, 2,5 millió m³ pedig a dévényi kőbányából került ki. A kőmunkák hossza 154 047 m-t tett ki. Kereken 6 millió m³ földet és kavicsot kotortak ki. A kotrások hossza 35 997 m (Tőry K., 1952). A szabályozás eredménye, hogy a párhuzamművek közé szorított egységes főmeder szépen kialakult, a mellékágak pedig feltöltődtek, az egységes mederben a jégzajlás zavartalanul levonult, jégtorlódás pedig lényegesen ritkábban mutatkozott. A hajózás szempontjából mégsem hozta meg a kívánt eredményeket a szabályozás. A kisvizek számára a meder széles volt, ezért a mederben mozgó zátonyok rakódtak le. Ennek elkerülésére már 1902-től kisvízszabályozó sarkantyúkat építettek; ezek a kisebb munkálatok azután folyamatosan tartottak a múlt század szinte teljes tartama alatt. A párhuzamművek a mellékágakat úgy zárták le, hogy csak magasabb vízálláskor jutott beléjük víz, ezért a mellékágakat lezáró párhuzammű-részeket “zárásoknak" nevezik. Maguk a mellékágrendszerek a zárások következtében alakultak ki, mind a jobb, mind a bal parton. Az árvizek megakadályozására árvízvédelmi töltéseket emeltek. A töltéseket általában a legszélső folyóág mellé építették, csupán néhány nagyobb kikanyarodó mellékágat vágtak keresztül és töltöttek át. Ennek következménye, hogy a töltések közötti távolság, vagyis a hullámtér szélessége igen különböző. A töltések távolsága maximálisan 5,7 km, átlagban 3,0 km, de Véneknél, a Szigetköz alsó végénél már csak 1,1 km. 4. Az ágrendszer A szabályozás előtt sok ágra szakadozott Duna hordalékával egyes ágakat feltöltött, másokat kimélyített és kiszélesített. Így a hajózható ágak, medrek helye és állapota állandóan változott. A közép- és nagyvizek idején, azaz tavasztól a nyár közepéig az ausztriai szakaszról nagy hordaléktömeg érkezett. Az Alpok nyári záporai, esőzései és hóolvadása következtében egymás után több árhullám érkezett a szigetközi Dunára. Ha az áradás leapadt, a hordalék lerakódott, és zátonyok keletkeztek, amik nehezítették, sokszor meg is akadályozták a hajózást. Télen a zajló jégtáblák a kavicszátonyokon fennakadtak, a jégtorlaszok még az aránylag alacsony vizeket is annyira felduzzasztották, hogy a jeges árvíz elöntötte a Szigetköz és a Csallóköz K-i részét. A lerakódó hordalék, a zátonyok, a folyton változó meder akadályozta a hajózást. Átlag 295 jégmentes napból évente 67 napon át egyáltalán nem lehetett hajózni. 1879-ben 116 napon keresztül szünetelt a hajózás. A szabályozás lényegében megszüntette a szövevényes ágas-bogas Dunát, az elvégzett munkákkal kialakították a főmedret, a zárásokkal leválasztott ágak (amelyek a szabályozás előtt a Duna-meder részei voltak) átalakultak mellékágrendszerré. A XX. század elejétől a bős-nagymarosi építkezésig ez a vízrendszer jelentette a szigetközi Duna-szakaszt és mellékágrendszereit. A mellékágrendszerek tehát a száz éve épült párhuzammúvek, az ún. zárások következtében alakultak ki, mind a jobb, mind a bal parton. A legnagyobb kiterjedésű a Doborgazszigeti ágrendszer (1848-1837,2 fkm között) hullámterének területe 1424 ha. A mellékágak hossza 43 km, a főág 10,8 km hosszú. A Cikolaszigeti ágrendszer (1837,2-1832,4 fkm között) hullámtere 780 ha, a mellékágak hossza 24 km, a főágé 4,8 km. A következő a Bodaki ágrendszer (1832,4-1827,8 fkm között); 944 ha területű, a mellékágak hossza 15,7 km, a főágé 4,6 km. Jelentékeny kiterjedésű az Ásványrárói ágrendszer (1823,9-1816,0 fkm között) 1140 hektárral, 27,3 km hosszú mellékágrendszerrel és 7,9 km főággal. A Bagoméri ágrendszerben (1816,0-1809,8 fkm között) találjuk a legszélesebb mellékágakat, amelyek átlagszélessége 120 m. Területe 734 ha, a mellékágak hossza 13,6 km, a főágé 6,2 km. Kisebb ágrendszer található Dunaremete, Patkányos-major, Nagybajcs és Vének mellett. A Szigetköz területén, az árvízi töltésen kívül, az elhagyott folyóágak, morotvák valóságos szövevénye található. A holtágak és morotvák a fejlődés, ill. feltöltődés különféle stádiumában vannak. A XX. század elején a holtágak és morotvák egy részét kikotorták és összekötötték egymással, így valóságos csatornahálózat alakult ki a belvizek levezetésére. Magas vízálláskor szivattyúk emelték át a vizet a Dunába vagy a Mosoni-Dunába. 5. Hordalék A Dunán nagy problémát jelentett az ausztriai szakaszról érkező hordalékmennyiség. A folyam által szállított anyag görgetett és lebegtetett hordalék, melyek töménysége és mozgása a szemnagyságtól és a folyam vízhozamától függ. A dunai hordalék mozgásáról Káro1yi Z. végzett vizsgálatokat, eredményeit 1957-ben tette közzé. Az ún. kisvízi határhozam alatt a lebegtetett hordalék töménysége már nem csökken, hanem majdnem konstans értékű marad. Ennél a határhozamnál jelentősen csökken a görgetett hordalék mennyisége is. Ha a görgetett anyag szemnagyságát hasonlítjuk össze a mederanyagéval, azt találjuk, hogy a kisvízi határ alatt a hordalék csak bizonyos sávban mozog erősebben, ezen a sávon belül az átlagos szemnagyság megegyezik a mederanyagéval. Egészen alacsony vízállásnál a hordalék finomodik, és az átlagos szemátmérő a mederanyagénak durván a fele lesz, de a még mindig aránylag durva hordalék mozgása nem szűnik meg, csak a sáv szélessége csökken. Ha a vízmennyiség a kisvízi határ fölé emelkedik, a görgetett hordalék mozgása megélénkül, a mozgó sáv szélessége nő. Egy kritikus vízhozam, az ún. teljes mozgás határa fölött hordalék maximális sebességgel, a teljes keresztmetszetre kiterjedően mozog. A Felső-Dunára jellemző számértékeket a táblázat foglalja össze. 1. TÁBLÁZAT
A Rajka-Szap közötti szakaszon mellékfolyó nem ömlik a Dunába. A víz nagy esése és sebessége folytán a görgetett hordalék mozgása élénk, a hordalék intenzíven keveredik a mederanyaggal, és általában azzal azonos szemösszetételű. A nagyobb vizeknek a mellékágakban való szétterülése következtében a felülről jövő hordalék egy része lerakódik és a medret feltölti. A Rajkához felülről érkező 1 m³ kavicshordalékból Szaphoz csupán 0,32 m³ érkezik, tehát a görgetett hordalék 70 százaléka részben elkopik (és mint lebegő anyag folytatja útját), részben lerakódik. A Szap-Komárom közötti átmeneti szakaszban a Duna medre eléggé egységes, legfeljebb helyenként találunk kisebb szigeteket. Mellékfolyója a Rábával bővült Mosoni-Duna, amely azonban kevés hordalékot szállít. Az esés csökkenése folytán a görgetett hordalék szemnagysága fokozatosan csökken. A szakasz felső végén, Szapnál már közepes vízhozamnál bekövetkezik a teljes hordalékmozgás, míg alsó végén, Komáromnál csak a legnagyobb árvízkor mozog mindenütt a mederanyaggal azonos szemnagyságú hordalék. Ennél fogva a hordalék fokozatosan visszamarad, lerakódik, a medret feltölti és enyhén emelkedővé teszi. Ez az emelkedés Szapnál a legnagyobb, Komáromnál már jelentéktelen. Éves átlagban 400-500 000 m³ durva kavicshordalék érkezik Rajkánál a Szigetközbe. Minthogy a Duna esése csökken, a víz szétterül, a hordalék részben lerakódik, részben elkopik, és csak kis részben vonul tovább, mint görgetett hordalék. Természetesen a hordalék szemnagysága is csökken. Rajkánál az átlagos szemcsenagyság 5-7 cm, Nagybajcsnál ennek az értéknek már csak a fele. A lebegtetett hordalék évi mennyiségére vonatkozó különböző mérések igen eltérő eredményt adtak. Az évi lebegtetve szállított hordalék mennyisége 7-11 millió tonnára tehető, ez a mennyiség évenként a vízjárásnak megfelelően változik. A mederben lerakódó kavics mennyisége a szigetközi Duna egyes szakaszain az eséstől függően változik. A Rajka-Szap közötti nagy esésű, de erősen szétterülő szakaszon évi 150 000 m³-re tehető, Szap alatt, ahol az esés csökken, évi 66 000 m³. A Szigetközben lerakódó összesen évi 216 000 m³ hordalék főleg kavics. A hordalék többi része elkopik és lebegtetve távozik, illetve a mellékágakban lerakódik, csak kis része mozog tovább a mederfenéken. Az évenként átlagosan átvonuló görgetett hordalék mennyisége Rajkánál 393 000 m³, Gönyünél mintegy 50-55000 m³, Dunaalmásnál 24000 m³. A fenti adatok jól mutatják, hogy évente milyen óriási mennyiségű kavics rakódik le a Duna szigetközi szakaszán. A hordalékmennyiség a szabályozás előtt az egész hordalékkúp területét töltögette, most teljes egészében az árvízvédelmi töltések közötti területet tölti fel. A feltöltődés üteme tehát a múlthoz képest meggyorsult. A lerakódás egyrészt több rossz gázló keletkezését okozza, amik a hajózást gátolják, másrészt a vízszint emelkedését idézi elő, ami maga után vonja a talajvízszint emelkedését és a belvizek mennyiségének növekedését. A vízszint emelkedését a 2. táblázat mutatja. 2. TÁBLÁZAT
Az ágrendszerek területének változásait az 1903. és 1962. évi felvételek alapján Csoma J. vizsgálta. Megállapította, hogy a mederterület 60 év alatt a Doborgazszigeti ágrendszerben 60,4%-ra, a Cikolaszigeti ágrendszerben 67,3%-ra, a Bodaki ágrendszerben 65,3%-ra csökkent a feltöltődés következtében. Viszont az Ásványi ágrendszerben az elmúlt 60 év alatt nem csökkent, hanem 1,5%-kal nőtt a terület, a Bagoméri ágrendszer mederterülete hasonlóképpen 2,1%-kal növekedett. A mederváltozások alapján arra következtetett, hogy az öt ágrendszerben 60 év átlagában közelítőleg évi 190 000 m³ görgetett hordalék rakódott le. Minthogy a balparti (csallóközi) ágrendszerekben is hasonló mértékű a hordaléklerakódás, a szigetközi Duna-szakasz mindkét oldalán fekvő ágrendszerekben átlagosan 350-400 000 m³ görgetett hordalék rakódik le évente. Mindezek alapján arra a megállapításra jutott - Káro1yival szemben -, hogy a vizsgált Duna-szakaszra nem az átlagosan elfogadott 500-600 000 m³ hordalékmennyiségnek kell érkeznie, hanem legalább 800-900 000 m³-nek. Csak ilyen mennyiségű hordalék magyarázza meg a mederemelkedés és a mellékágak feltöltődésének mértékét. 6. A Mosoni-Duna A Mosoni-Duna a Duna déli fattyúága. A Dunából Oroszvár (Rusovce) és Dunacsúny (Cunovo) között, az 1854,3 fkm-nél ágazik ki, végigkanyarog a Szigetköz déli oldalán, és 125 km-es futás után Véneknél ömlik vissza a Dunába. A Mosoni-Duna a Duna hordalékkúpján folyik, tehát medre alluviális felszínbe vágódott be. Legfelső szakasza Csehszlovákia területére esik. Magyarországi szakasza 121,5 km. A legfelső szakasz aránylag kevés vizet szállít. Mosonmagyaróvárnál felveszi a Lajtát, Győrnél a Rábcát és a Rábát. A szabályozás előtt a Duna árhullámai szabadon folytak medrében végig, ezért tekintélyes nagyságú medret alakított ki, amely általában nagyobbnak látszik, mint amit a folyó mai vízhozama kialakíthatott volna. Szélessége 100-120 m, átlagos mélysége 3,5 m. A Mosoni-Duna medrének feneke magasabban fekszik, mint a Dunáé, ezért kevés és finom hordalékot szállít, leginkább iszapot és homokot. Medre leggyakrabban homokos, bár a régebben lerakódott kavicstömeg is megtalálható benne. Középszakasz jellegű, hatalmas meanderekben kanyarog Győrig. A szabályozás előtt inkább átmenetet jelentett a közép- és alsószakasz jellegű folyók között. Amíg akadálytalanul kapta vizét és hordalékát a főágból, árvíz idején több hordalék került bele, mint amennyit elbírt. Tehát nem volt egyensúlyi helyzetben, mert zátonyokat, szigeteket épített, fattyúágakat bocsátott ki magából, mint az alsószakasz jellegű folyók. Ilyen fattyúág a Halászinál kiágazó Kálnoki-Dunaág. Győrtől már nincsenek nagy meanderei. A szabályozás biztosítja az egységes vízfolyást, szigetei és zátonyai az alsószakasz jelleghez való közeledést mutatják. A Dunával együtt szabályozták 1886 és 1894 között. A kitorkollást úgy szabályozták, hogy a medret 300 m-ről 40 m-re szorították össze azzal a céllal, hogy a Dunából legalább 64 m³/s víz juthasson a mellékágba, mert arra a hajózás miatt szükség volt. A kisvízszabályozás keretében 1907-ben megépítették a rajkai zsilipet, aminek segítségével az árvíz teljes mértékben kirekeszthető a Mosoni-Dunáról. A zsilipen keresztül a legnagyobb dunai vízállásnál is csak legfeljebb 120 m³/s víz kerülhet a Mosoni-Dunába. Ez természetesen csak a felülről érkező árvizekre vonatkozik. Győrtől lefelé és Győrött részben a Rába áradásai, részben a Duna visszaduzzasztó hatása következtében árvízveszély keletkezik. Éppen ezért a Mosoni-Duna alsó szakaszán a szigetközi oldalon Vénektől Dunaszentpálig, a győri oldalon a torkolattól Mecsérig árvízvédelmi töltéseket építettek (a jobb parton 20,5 km, a bal parton 33 km hosszú), ameddig a visszaduzzasztás hat. Előfordulhat az is, hogy a Mosoni-Duna rajkai zsilip feletti szakaszán még álló jég van, így az áradás keletről, a gönyüi torkolat felől érkezik. A Mosoni-Duna félelmes látványt nyújt, amikor vize jégtáblákkal megrakodva nagy sebességgel folyik visszafelé. 7. Állóvizek A Szigetköz területén az állóvizeket néhány állandó vizű morotvató, továbbá olyan morotvák és holtágak képviselik, amelyeket időnként elönt a víz, egyébként nádas borit. A morotvatavak közül legjellegzetesebb a dunaszegi Holt Duna (Nádas-tó), amelynek a Mosoni-Duna felé eső két vége már feltöltődött, a közepén tekintélyes nyílt víztükör található. A nyílt vizet nádas, majd erdő, ill. nedves rét váltja fel. Területe 0,68 km2. A Doborgazi-tó a Zátony-Duna egyik ágának a Duna árvízgátjával való lezárásával keletkezett; 50-70 m széles és 630 m hosszú. Legnagyobb mélysége közepes dunai vízállásnál 420 cm. Legaszályosabb időkben is van vize. Újabban üdülés céljaira használják. A Lipóti-tavat legnagyobb részben nádas borítja, csak a falu Ny-i oldalán csillog nyílt víz, amelynek mélysége 25-120 cm. Az itt aratott nádat feldolgozzák és exportálják. Hasonlóan jellegzetes, szabályos morotvató nincs több a Szigetközben. Néhány kisebb tó található még Vámosszabadi, Nagybajcs, Kisbajcs mellett. A Patkányos-majortól 3,2 km-re Ny-ra, a Duna árvízvédelmi töltése mellett fekszik a Kőszegi-tó. Nevét az itt lakó gátőrcsaládtól kapta. A tó keletkezését kutatva, a következőket lehetett megállapítani. A Duna mellett már évszázadok óta folyik a védekezés az árvizek ellen. A szabályozás (1886-1894) előtt már építettek árvízvédelmi töltéseket, csak nem alakult ki egységes árvízvédelmi rendszer. Ennek következménye volt, hogy a Szigetközt gyakran elöntötte az árvíz. Az 1880. évi árvíz alkalmával itt szakadt át a töltés. A víz a töltés koronáját bontotta meg, és nagy energiával zuhant le a Szigetköz mélyebben fekvő alacsonyárterére. A lezúduló víz energiája eróziós üstöt dolgozott ki a töltés lábánál. A környéken szétfolyó víz elveszítette energiáját, és távolabb már nem végzett eróziós pusztítást. A víz levonulása után kijavították a Duna töltését, és körtöltéssel vették körül az eróziós üstöt is. A szabályozás idején és az 1954. évi árvíz után a töltéseket megerősítették, s a tó továbbra is megmaradt. A Kőszegi-tó tehát eróziós üstnek tekinthető, amelynek további alakításában az ember is részt vett. Ezt a keletkezést alátámasztja az a megfigyelés, hogy 1954-ben a szigetközi árvíz alkalmával Ásványrárónál az árvízvédelmi töltés mellett hasonló üst, azaz tó keletkezett. Ezt a tavat az árvíz után feltöltötték. Hasonló tó van Nagybajcstól Ny-ra, 1500 m-re a Duna töltése mellett. Ezt Sós-tónak hívják. Az így keletkezett tavakat népiesen szakításos tavaknak nevezik. A Kőszegi-tavat 1969-ben árvízveszélyesnek minősítették, és megkezdték a feltöltését, a Dunából kikotort kaviccsal. A tó déli részén a töltést átvágták, és a kiszoruló vizet egy rövid csatornán keresztül a Patkányosi-csatornába, azon keresztül a Dunába vezették. A tó feltöltésére és a töltések megerősítésére 11 millió forintot irányoztak elő, ám mire a munkálatokat befejezték, a költségek 17 millió forintra emelkedtek. 8. Talajvíz A Szigetköz területén a víz, különösen pedig a talajvíz jelentős szerepű volt a táj kialakításában, fejlődésében és természetes életében, és a mezőgazdasági használhatóságában. A Szigetköz keleti felében 550 mm-nél kevesebb csapadék hull átlagban évenként, a csapadék- és vízhiány mégsem okoz soha problémákat a mezőgazdaságban. A problémát inkább a túl sok víz, a belvizek és árvizek jelentenek. A Szigetközben a vízháztartás rendkívül bonyolult. Magas vízállás ugyanis nem akkor jelentkezik, amikor rövidebb ideig tartó nagy mennyiségű csapadék hullik, hanem sorozatos nedves évek esetén, a nedves időszak végén. A csapadékvíz beszivárgásából származó átlagos talajvíz-utánpótlás a számítások szerint kb. 100 mm (Ube1l K., 1959). A talajvíztükör kelet felé lejt. A felszín közelében vastag kavicsból, homokos kavicsból álló permeábilis rétegek feküsznek. Mindkét tényező lehetővé teszi és elősegíti a talajvízáramlást. A permanens jellegű szivárgásból származó állandó vízutánpótlásra abból lehet következtetni, hogy a Kisalföldön észlelhető talajvízszint-ingadozás nagyobb, mint amilyen hasonló talaj esetén a tiszta csapadékból táplálkozó talajvíznél tapasztalható. A talajvíz mozgására a legnagyobb hatást a Duna vízállásváltozása gyakorolja. A Duna vízszintjének emelkedésekor a Dunából elszivárgó víz mennyisége megnövekszik, a part menti sávon jelentős talajvíz-tározódás keletkezik, és a nyomásnövekedés hatásaként majdnem egyidejűleg megindul a talajvíz emelkedése a távolabbi területeken is. Árhullámok idején 50-80 millió m³ talajvíz-tározódást állapítottak meg. A megfigyelések azt bizonyítják, hogy a Szigetközben jelentkező belvizek vízmennyiségének csak kis része csapadékvíz; s nagyobb része az áteresztő rétegeken a Duna vízszintjének emelkedése következtében átszivárgó vízből származik. Honti Gy. 1955. évi vizsgálataival kimutatta a Duna, a Mosoni-Duna vízállásai és a talajvíz közti összefüggést. A Dunához közelebb levő észlelőkutakban a folyó vízszint-ingadozásai azonnal észrevehetők. Távolabb a kapcsolat gyengül, de azért minden kétség nélkül megállapítható. A talajvízszint-ingadozás követi a Duna vízszint-ingadozásait, az áradást talajvízszint-emelkedés, az apadást talajvízszint-süllyedés követi. A talajvíztükör az Alsó-Szigetközben a védtöltés menti 2-3 km széles sávon belül közepesnél magasabb dunai vízállás esetén nyomás alatt áll. Ebben a sávban telepített és a kavicsos altalajba lenyúló kutakban a talajvízállás a nyomás következtében a felszínig, számos helyen a felszín fölé emelkedhet. Nagy vizek idején a mélyebb és a felszín közeli kavicsrétegekben uralkodó nyomás a vizet a kút csövén keresztül a felszínre hajtja. Ilyenkor a kutak úgy működnek, mint a pozitív artézi kutak. A kavicsos altalajt lefedő jó vízvezető feltalajon keresztül a víz a nyomás következtében a felszínre tör, felfakad. Magasabb vízállásnál képes a nyomás a talajvizet a vastagabb védőrétegeken keresztül is felszínre hozni. Az alulról felfelé ható víznyomás különösen a dunai védtöltések alatt vagy azok közelében válhat veszedelmessé. A védtöltés ilyenkor két oldalról, a hullámtér felől az árvizek által, valamint alulról, a feltörő talajvizek által erősen átázik. Ha a töltés kavicsát csekély vastagságú feltalajréteg fedi, a víz nyomásának hatására kisebb-nagyobb buzgárok képződhetnek. A buzgárokban feltörő víz magával sodorja a feltalaj és a töltésalap finomabb szemcséit, ezáltal meglazul, megrepedezik, ami könnyen a töltésalap megrogyásához vezethet. A szigetközi gátszakadások többnyire erősen fakadóvizes területrészekre esnek. Árvízvédelmi szempontból ezeket a részeket a hatvanas években megerősítették. A talajvíznek a Dunától a Mosoni-Duna felé minden vízállásnál elég jelentős DK-i irányú esése van. A talajvíznek ez az esése még a legerősebb apadásnál sem fordul meg, legfeljebb az árvízvédelmi töltés közvetlen közelében. A Szigetközből a Dunába tehát gyakorlatilag soha sincsen talajvíz-visszafolyás, viszont a Dunából állandó az elszivárgás a talajba, és abban a víz a szigetközi vízvezető rétegek lejtésének, valamint a két folyó szintkülönbségének megfelelő irányú eséssel a Mosoni-Dunába szivárog. Ugyanezt mutatták ki a Csallóközre is. Áradáskor a talajvízszint esése valamivel nagyobb lesz, a távolabbi pontokon is emelkedik a vízszint, apadáskor pedig abban az ütemben apad, ahogy a Mosoni-Duna felé ürül a talaj. 3. TÁBLÁZAT
Az 1966. évi rendkívül magas talajvízállást bemutató térkép szerint a Szigetköz K-i részén csak néhány foltot (a települések területét) nem öntötte el belvíz. A térkép olyan területeket is belvizesnek tüntet fel, amelyeket nem öntött el a belvíz, de annyira megközelítette a felszínt, hogy arra rámenni nem lehetett, vagy a mezőgazdasági növények szenvedtek kárt. Ebben a két évben egészen kicsiny felszínkülönbség (10 cm) elegendő volt arra, hogy a mélyebb területeket elöntse a víz, míg a pár centiméterrel magasabb térszín megmenekült a belvíz elől. Ezekben az években a régi folyómedrek, morotvák nagyon jól kirajzolódtak a felszínen. Még azok a teljesen feltöltődött és művelés alá vett morotvák is kirajzolódtak, amelyeket egyébként nem, vagy alig lehetett észrevenni. Az alacsonyártér mindenütt víz alá került. A Szigetközt a fakadó belvizek elleni védekezés szempontjából négy öblözetre osztották. Az első öblözet a Felső-Szigetköz. Ide tartozik a Zátony-Duna, az Arak-Nováki csatorna, a Darnózseli-Hédervár-Vadaskerti csatorna és a Zsejkei-csatorna. Ennek az öblözetnek a területe 98,8 km2, a főcsatornák hossza 79 km. Legjelentékenyebb része a Zátony-Duna, amely Dunakiliti határából indul, s nagy kanyarulatokat alkotva Doborgazszigeten, Sérfenyő-szigeten, Cikolaszigeten keresztül éri el a Dunát. Torkolatánál zsilip és szivattyútelep épült. Vize állandó; alacsony vízálláskor is 110 cm-t mutat a vízmérce. Öntözésre, fürdésre is felhasználják. Partjára Doborgazszigetnél üdülőtelepet építettek. Az Arak-Nováki csatorna gravitációs úton szállítja a vizet a Mosoni-Dunába. Torkolatánál még zsilip sincs. Ezen a területen fakadóvizek nincsenek. Ezzel szemben a Hédervár-Darnói öblözet területén sok a fakadóvíz. A felesleges vizet a Hédervár-Vadaskerti csatorna vezeti a Mosoni-Dunába. Dunaremetétől indul a Zsejkei-csatorna. Hédervár és Ásványráró környékéről szállít jelentős mennyiségű belvizet a Mosoni-Dunába. Torkolatánál zsilip és szivattyútelep szolgál a víz levezetésére. A második öblözet a Kisbodaki, teljesen a Duna (Nagy-Duna) mentén terül el. Magas vízálláskor a felesleges vizet szivattyútelep emeli át a Dunába. A harmadik öblözet Dunaremete és Lipót között helyezkedik el. Fontos víztárolója a Lipóti-tó. Ma a termálkút felesleges vizét is a tóba engedik, aminek következménye, hogy a tó vízszintje 40 cm-rel megemelkedett. Eredetileg a Nagy-Dunába vezették a vizet, de ma a Hédervár-Vadaskerti csatornába juttatják. Így a vizet öntözésre jobban fel lehet használni. A felesleges víz a Mosoni-Dunába kerül. A negyedik öblözet az Alsó-Szigetköz. Ezen a területen a legtöbb a fakadóvíz. Az öblözet fő ütőere a 24 km hosszú Szavai-csatorna, amelyhez a Zámolyi-, Révfalusi- és a Bácsai-csatorna csatlakozik. Az öblözetnek öt szivattyútelepe van. A talajvíz a mezőgazdasági termelésben is nagy szerepet játszik. Egyik szerepe, hogy az aszályos időben is aránylag magasan álló talajvízből bőséges vizet vehetnek fel a növények. A második, hogy a vízigényes növények öntözése a Szigetközben felszíni vizekből vagy csőkutakból könnyen megoldható. A csőkutas öntözés 1960-ban indult meg. Mosonmagyaróvár környékén és a Szigetközben létesítettek csőkutakat. A kutak vízhozama 0,5-1,5 m depresszió mellett 1200-1540 l/perc volt. Ez az állandó vízmennyiség az öntözést könnyűvé és rentábilissá teszi. A kutakat szárazfúrási eljárással és vert csőkútépítési eljárással létesítették. Ez utóbbi költségei általában egyharmadát teszik ki a szárazfúrási eljárással készülteknek. A kísérletek azt igazolták, hogy a durva kavicsrétegekben a szárazfúrásos eljárás sok nehézségbe ütközik, tehát a másik eljárás gazdaságosabb. A Szigetköz területén mind a felszíni, mind a felszín alatti vizek igen nagy lehetőséget biztosítanak az öntözés számára. A lehetőségeket még csak kis részben használják ki. A Szigetköz talajvizének kémiai tulajdonságait döntően az határozza meg, hogy a víztartó réteg legtöbb helyen durva kavics, amiből a víz kevés ásványi alkatrészt tud kioldani. Ezért a talajvíz kémiai összetétele a felszíni vizekhez hasonló marad. A talajvíz a Szigetközben enyhén kalcium-hidrogénkarbonátos, és oldottsó-tartalma kicsiny (átlagban 350 mg/1 alatt marad). Kedvező, hogy a talajvíz nem kemény és nem nagyon lúgos, de kellemetlen az a tény, hogy elég gyakran vasas. 2.1.2. A) A Duna elterelése után A Duna 1992 októberében történt elterelése következtében a Dunacsúny-Szap közötti 42 km hosszúságú szakaszon a vízhozam az eredeti közepes érték 10-20 százalékára csökkent, a főág szintje 3-4 m-t süllyedt. A folyam és a szigetközi mellékágak morfológiai viszonyai lényegesen megváltoztak. A főág lecsökkent vizű szakaszán a korábban a kavicsos mederfenéken keresztül történő átszivárgás - amely a Szigetköz alatti többszáz méter vastagságú kavicsos tározót jó minőségű vízzel táplálta - gyakorlatilag megszűnt, és a mederágy szerkezete is kedvezőtlenül változott ebből a szempontból. Szerepét a Dunakiliti feletti szakaszon elsősorban a dunacsúnyi tározótérből és részben a mesterségesen táplált mellékág-rendszerekből kiszivárgó víz vette át, de ez sem mennyiségi, sem minőségi szempontból nem helyettesíti az eredeti állapotú utánpótlódást. A felszín alatti vizek áramlási iránya a legnagyobb mértékben a főág Dunakiliti alatti szakaszán változott meg: itt a korábban tápláló jellegű főág megcsapolóvá vált a talajvíz szempontjából. A Szigetköz középső részének a főágtól távolabbi területein kisebb mértékű áramlási irányváltozás figyelhető meg: korábban a Mosoni Duna felé irányuló áramlás azzal párhuzamossá vált. A változások vizsgálatát a Magyar Tudományos Akadémia Szigetközi Munkacsoportja végzi 1992 óta. Az eredményekről évente beszámolók, összefoglaló tanulmányok, könyvek készülnek. Közülük a fontosabbak az interneten is hozzáférhetők, a www.szigetkoz.biz honlapon. 1. A felszíni vizek változása A természetes vízjárás valamennyi szigetközi vízfolyás, folyó esetén megszűnt. 1995 májusa óta magyar-szlovák kormányközi egyezmény határozza meg, hogy a dunacsúnyi gáton mennyi vizet engednek a Dunába és a Mosoni-Dunába. A hullámtéri ágakba a Dunából vezetnek vizet két (újabban három) megbontott záráson keresztül. A mentett oldali vízpótló csatornába a szivárgó csatornából jut víz. A vízmennyiségekre vonatkozó szabályok A) A Duna és a Mosoni-Duna vizét magyar-szlovák kormányközi megállapodás határozza meg. Az egyezmény és releváns mellékletei az alábbiakban következnek.
A vízmegosztási táblázat lineáris összefüggésen alapul, mely – az évszaktól függően – 250–600 m³/s között változik. Az ábra összefoglalóan szemlélteti a vízmegosztást.
B) A hullámtérbe jutó vizet a területileg illetékes vízügyi igazgatóság által készített, "A szigetközi hullámtéri vízpótló rendszer ideiglenes üzemelési utasítás" szabályozza. A dévényi vízhozam függvényében az alábbi táblázatban rögzített mennyiségeket vezetik a Szigetközbe.
2. A felszínalatti vizek változása A talajvízszint a főág melletti 1-2 km szélességű sávban csökkent a leginkább a Dunakiliti-Ásványráró közötti szakaszon. Itt kisvízi állapotban 1-3, nagyvízi állapotban pedig 2-4 m-el maradnak el a talajvízszintek azokhoz az értékekhez képest, amelyek korábban a Duna hasonló vízhozamú időszakaiban mérhetők voltak. A nagyvízi vízszintcsökkenések, az áradások elmaradása a hullámtéren éppen az ökológiai szempontból jelentős vegetációs időszakra esik, de a mentett oldalon is a tavaszi-kora nyári nagyvizek idején jelentkezik a mezőgazdaság szempontjából jelentősnek nevezhető 1-2 m-es talajvízszint süllyedés. A jelenleg tapasztalható – az eredeti elterelés előtti állapotra vonatkoztatott – talajvízszint süllyedések a Dunakiliti fenékküszöb megépítése előtt nagyobbak voltak: a középső Szigetközben 1992 októbere és 1995 májusa között a talajvízszintek a kisvízi állapotban is elmaradtak 1-2 m-el az eredeti állapothoz képest. A Rajka környéki területeken, a Mosoni Duna mentén és az Alsó Szigetközben nem beszélhetünk talajvízszint süllyedésről, sőt itt kisebb, a Dunakiliti fenékküszöb környezetében nagyobb emelkedések is tapasztalhatók. A fenékküszöb megépítése óta megemelkedett talajvízszintek idősorában mindenütt megfigyelhető egy csökkenő trend, amelynek folytatódása esetén öt-tíz éven belül visszasüllyedhetnek a talajvízszintek a Duna elterelése utáni, a fenékküszöb megépítése előtti helyzetbe. A talajvízdomborzat megváltozását az alábbi ábrák szemléltetik (Liebe P., 2002). Egy kisvízi és egy nagyvízi helyzetben hasonlítható össze a Duna elterelése nélküli talajvízszint és a tényleges állapot. A különbségtérképek tükrözik, hogy a hullámtér Dunakiliti alatti szakaszán mindkét esetben jelentős a talajvíztükör süllyedése.
2.1.2.2. ábra
2.1.2.3. ábra Talajvízdomborzat kisvizes állapotban 
| ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
tovább: Morfológia |
