|
|
|
|
|
|
2.1.3. Felszínalaktan Mintegy 40 km hosszúságban, a szigetközi szakaszon a Dunát tizenegy éve elterelték a medréből. A beavatkozás következményeként egyes morfológiai elemekben nagy változások észlelhetők. A Duna vízhozamának csökkenése, egyes szakaszokon a vízsebesség csökkenése, a hordalék mennyiségének és minőségének megváltozása, az árvízi elöntések elmaradása - ezek azok a fő tényezők, amelyek a morfológiai változások fő okaként tekintendők. Ha a Duna elterelt állapota állandósul, a terület morfológiai jellemzése is alapvető átértékelésre szorul majd. A morfológia tárgyalását a fenti ok miatt célszerű két részre választani. Az első a Duna elterelése előtti állapotot, a természet év-tízezredes "munkájának" eredményét ismerteti, a második a Duna elterelése következtében végbemenő folyamatokat. 2.1.3. A) A Duna elterelése előtt A Szigetköz teljes egészében a Duna fiatalabb hordalékkúpján helyezkedik el. A Duna (egyes leírásokban Öreg-Duna vagy Nagy-Duna) és a Mosoni-Duna, a Duna fattyúága fogja közre. A jól elhatárolt terület egyhangú, tökéletes síkság. A felszíni különbségek mindössze néhány métert tesznek ki. Általában DK felé, a Duna folyásának megfelelő irányba lejt. A tengerszint feletti magasság 110-127 m között változik. Legnagyobb magassága Sérfenyősziget mellett 127 m, a legalacsonyabb az Ásványráró melletti Bagomér és Gyűrűs nevű terület: 110 m, ahol a Duna szintjének emelkedésekor azonnal megjelenik a belvíz. A lejtési viszonyok alapján a Szigetköz két jól elhatárolható részre, Felső- és Alsó-Szigetközre osztható. A felső részen a terep magassága 125-115 m, az alsón 115-110 m. A két rész határvonala a Szigetköz legkeskenyebb részén, Ásványrárótól ÉNy-ra van. A Rajka-Vének közötti kereken 15 m térszíni esésből 10 m a Felső-Szigetközre, 5 m az Alsó-Szigetközre jut. Az ártéri szint felszínének az esése Pozsony és kb. Győr között az egész országban a legnagyobb, km-enként 20-40 cm. A fenti adatok alapján a Szigetközt geomorfológiailag egyhangú, tökéletes síkságnak lehet tekinteni. Ha a felszíni különbségek nem is nagyok, az ökológiaiak fokozottan jelentkeznek. Pár méteres, néha pár tíz centiméteres felszíni különbség már azt jelenti, hogy az egyhangú szántóföldek helyét nedves rétek, ártéri erdők, morotvák, holtágak nádasai vagy éppen víztükrei foglalják el. A mélyebb szinteken erdők, facsoportok, fasorok, nádasok, rétek különféle kombinációja helyezkedik el, és változatosságot visz az egyhangúnak látszó tájba. Ehhez járulnak az aránylag sűrűn települt falvak, az árvízvédelmi gátrendszerek, az ellennyomó medencék antropogén formái. A Szigetköz területén két, egymástól eléggé jól elkülöníthető szintet, illetve egy szintfoltokat lehet megkülönböztetni: 1. alacsonyártéri szint; 2. magasártéri szint; 3. futóhomok felszínek (amelyek a magasártér szintjét megemelik). 1. Alacsonyártér Az alacsonyárteret széles laposok, különböző feltöltésű morotvák, különböző mértékben feltöltődött holtágak alkotják. Az alacsonyártér szintje alig egy-két méterrel fekszik magasabban a Duna középvízszintjénél. Ennek a következménye, hogy tartós magas vízállás idején ezeket a területeket elborítja a belvíz. Nem is lehet egy meghatározott tengerszint feletti magassággal jellemezni az alacsonyártér területét, mert a Dunához közelebb hamarabb jelenik meg a felszínen a talajvíz és a belvíz, mint a távolabbi területeken. Ugyanakkor a Szigetköz DK-i területén alacsonyabb tengerszint feletti magasságokban sem jelentkezik a belvíz. Végeredményben nemcsak a tengerszint feletti magasság határozza meg, hogy mely területet sorolunk az alacsonyártérhez, hanem a talajvízhez való viszonya is. Ahol magas vízálláskor megjelenik a belvíz, azt a területet feltétlenül az alacsonyártérhez kell sorolni, kivéve a rendkívüli magas és hosszan tartó vízállásokat, mint az 1965. és 1966. évi volt, mert ekkor még a magasártér egy része is víz alá került. Ugyancsak kivételként kell megemlítenünk az 1954. évi árvizet, amikor az Ásványrárónál áttört víz az áttöréstől DK-re eső Szigetköz egész területét elöntötte, természetesen a magasárteret is. Itt azonban az árvíz mellett szerepet játszott az is, hogy a Szigetköz területére ömlött víz a védőgátak miatt a Szigetköz K-i részén nem tudott a Dunába jutni, hanem felduzzadt. A gátszakadásoknál ömlött a víz a Szigetköz területére, s mivel ez magasabban volt, lefolyt az alacsonyabb részekre, ahonnan - bár magasabban állt, mint a Duna vize - a védőtöltések miatt nem juthatott vissza a Dunába. Csak akkor csökkent a víz szintje a Szigetköz K-i felében, amikor a védőtöltéseket felrobbantották, és így a felduzzadt víz gravitációs úton utat talált a Dunába. Csupán a magasártér homokdűnékkel megemelt része maradt árvízmentes, a Szitás-dombok területén. Az alacsonyártér széles laposai főként a két folyót, az Öreg-Dunát és a Mosoni-Dunát kísérik, keskenyebb-szélesebb sávban. Területeik egy része a védőtöltéseken belül esik, amelyeket áradáskor elborítanak a Duna hullámai. Ezek a területek az év jelentős részében járhatatlanok a belvizek vagy a területet átszelő holtágak miatt. Rendszerint ártéri erdő, ritkábban legelő vagy rét található területükön. Az alacsonyártérhez kell sorolnunk a Duna mellékágai között elterülő szigeteket s. Ezek száma a Szigetköz K-i felében nem nagy, viszont Ásványráró és Cikolasziget környékén, a medvei hídtól felfelé, számuk nagyon megnövekedik. Az alacsonyártéri laposok a védőtöltésen kívül is előfordulnak. Itt rendszerint nedves rétek, legelők jelzik területüket, néha azonban már fel is szántották őket. Nagy területek találhatók a medvei úttól, ill. Patkányos-majortól Ny-ra a Duna árvízvédelmi töltése mellett. Az alacsonyártér másik jellemző felszíni formáját a morotvák és holtágak alkotják. A Szigetköz középső és Ny-i felében számuk nagy, a K-i területeken valamivel kevesebb, de különböző típusaik itt is megtalálhatók. A Szigetközben elsősorban a holtágak különböző feltöltődési stádiumban levő típusaival találkozunk. A morotvák vagy holtmedrek száma kisebb, és elsősorban a Mosoni-Duna közelében találhatók. A holtmedreket és holtágakat gyakran alig lehet elkülöníteni egymástól. Különösen akkor nehéz az elkülönítés, ha a holtágak és morotvák annyira feltöltődtek, hogy már művelés alá fogják őket. Ilyenkor csak a helyzetükből lehet következtetni arra, hogy holtágról vagy holtmederről van szó. Ökológiai szempontból egyébként ilyen esetben már nincs különbség közöttük. A holtágak és morotvák típusát a tengerszint feletti magasságuk és a talajvízhez való viszonyuk szabja meg. Fejlődésük különböző stádiumban lehet. Némelyikben még nyílt víztükör csillog, pl. a dunaszegi Holt-Dunában. Ez a morotva jellemző abból a szempontból, hogy benne tavat (morotvató), nádast, nedves rétet találunk. Másutt erdő jelzi a holtágak helyét. Igen gyakoriak a nedves réttel benőtt holtágak és morotvák, amelyek gyakran zöld csíkként kanyarognak a szántóföldek táblái között. Nem lehet felszántani területüket, mert tavasszal, nyár elején, általában magas vízálláskor belvíz borítja el őket. Néha fűzfák sora jelzi az egykori holtágak, holtmedrek területét, ill. irányát. Ugyanannak a holtágnak, holtmedernek a területén gyakran igen gyorsan változik a növényzet; nádasok, fűzfaligetek, nedves rétek követik egymást. A legjobban feltöltött holtágakat és morotvákat már felszántották és mezőgazdasági művelés alá fogták. Ezeket a kanyargós vagy ív alakú sekély mélyedéseket már csak akkor lehet észrevenni, ha a mezőgazdasági terményeket, a gabonát vagy kukoricát betakarították. A friss szántásokon, még inkább a gondosan megművelt szántóföldeken jól látszanak az egykori holtágak, holtmedrek sekély mélyedései. Különösen sok ilyen feltöltődött és művelés alá vett morotva és holtág sorakozik Dunaszeg és Dunaszentpál között. Hosszan tartó és igen magas vízállás idején ezeknek a területét is elöntheti a belvíz (mint 1965-ben és 1966-ban). A morotvák és holtágak feltöltődésébe beavatkozott az ember is. A belvíz levezetése céljából a legmélyebb részükön csatornát ástak, amelyet összekapcsoltak más csatornákkal, és a felesleges vizet a Dunába vezették. Az árvízvédelmi töltések mellé szivattyútelepek épültek, amelyek a Duna magas vízállása esetén a belvizeket átemelik a folyóba. A csatornákat rendszerint a morotvák és a holtágak legmélyebb részén vezetik. Vizüket öntözésre is felhasználják.
Vannak olyan morotvák, ill. holtágak, amelyek legmélyebb részén csatorna húzódik, mellette nádas, távolabb nedves rét vagy erdő található. Az alacsonyártérhez tartozó területeken legnagyobbrészt öntésiszap és öntésagyag rakódott le Az iszap alatt éppen olyan változatos rétegsor: kavics, homok; homokos kavics rakódott le, mint a terület többi részén. 2. Magasártér A Szigetköz második morfológiai szintje a magasártér. 4-6 m magasságban helyezkedik el a Duna közepes vízszintje felett. Területén mindenütt jelenkori, holocén fakósárga iszap, homokos iszap rakódott le. Ezt nevezik "fedőréteg"-nek. Ezen képződtek az öntéstalajok, amelyek mezőségi talajjá való átalakulás tendenciáját mutatják. E finom ártéri üledék alatt majdnem mindenütt homokos kavicsrétegek feküsznek. A kavicsrétegeket sok helyen kavicsbányák tárják fel, rendszerint ott, ahol a finomabb homokos iszapréteg vékony, pl. Bolgány-majornál, Győrújfalunál, Kisbajcsnál stb. A kavicsrétegek zavartalanul, vízszintesen települtek. Krioturbációs jelenségeknek nyomára sem lehet bukkanni. A kavics szemcsenagysága Ny-ról K felé csökken. A Szigetköz ÉNy-i részén 5-7 cm átmérőjű kavics az uralkodó, a Győr környéki kavicsbányákban (Győrújfalu, Győrzámoly) ez az érték már csak 2,5-3,5 cm. A kavics mellett jóval kisebb területen a homok is megjelenik. A Győrladamér melletti homokbánya közepes szemnagyságú vízszintesen települt homokrétegeket tár fel. A magasártér területét csaknem kizárólag szántóföldek foglalják el. 3. Futóhomok felszínek A Szigetköz harmadik morfológiai szintjéhez a futóhomok felszínek tartoznak. Területük aránylag kicsi. Ilyeneket találunk Feketeerdő, Halászi mellett, továbbá Hédervártól DNy-ra. A Szigetköz K-i részén egyetlen nagyobb futóhomok felszín található, a Szitás-dombnak nevezett rész. Ez a terület Győrtől É-ra kezdődik, Sáráspusztánál, és Kisbácsa mellett Bácsa felé tart. Bácsa É-i végénél fejeződik be. Külön szintnek kell ezt a futóhomok területet tekinteni azért, mert a környezetből jelentősen kiemelkedik. Tengerszint feletti magassága 123 m; míg a környékén 112-115 m-es magasságok a jellemzők. Ez a kb. 10 m-es szintkülönbség a Szigetközben igen jelentős. A terület magasabban fekvő része még az 1954. évi árvízből is szigetként állt ki. A futóhomokot valószínűleg a Ny-i szelek fújták ki a Mosoni-Dunából alacsony vízállás idején. A futóhomok szemcseösszetételében az apró- és középszemű homok a jellemző, ami általában megegyezik a magyarországi futóhomokkal. Érdekes, hogy a Hanság szélén kialakult homokbuckák (gorondok) anyagával is nagy megegyezést mutat. A Győr-Sopron közti műút által keresztülvágott homokdűne (a rábapatonai vasútállomás és a Rózsáscsatorna között a műúttól D-re) szemcsenagysága alig tér el a szitás-dombi futóhomok szemcsenagyságától. A futóhomok szemcsenagysága Ny-ról K felé finomodik, ami igazolja a Ny-i szél munkáját. A futóhomok többször is megindult, mert több helyen látunk feltárásban egy-egy fosszilis talajréteget, de olyan szelvény is van, ahol egymás alatt három eltemetett fosszilis talajréteg található. Száraz időben újra megindult a homok, és a szél újabb rétegeket rakott le. A futóhomokon jellegzetes formák nem mutathatók ki, s az emberi beavatkozás is lényegesen megváltoztatta az egyes részeket. Sáráspusztánál a műúttól Ny-ra tekintélyes területen lehordták a homokot, melyet a győri építkezésekhez használtak fel. A lehordott területen nyárfaerdőt telepítettek. A műúttól K-re néhol eredeti formában van meg a félig kötött homok, néhol a buckák tetején homokfodrok is megjelentek. 2.1.3.B) A Duna elterelése után A felszín változásai a vizek partjainak környezetében jelentősek, a folyam lecsökkent hozama és szintje, valamint - helyenként jelentősen - lecsökkent sebessége miatt. Az árvízi elöntés különbözőségéből származó "alacsonyártér – magasártér" felosztást vélhetően át kell majd értékelni. Az ábra mutatja, hogy az ártéren 1992 óta csak néhány napig volt vízborítás, holott természetes állapotban ez minden évben hetekig tartott volna (Hajósy A., 2003).
1. Változások a Duna környezetében A Duna környezetében a legfeltűnőbb a középvízi meder összezsugorodása, a hajdani meder fele került szárazra. A mostani folyómederben a hajdani ideiglenes zátonyok szigetként kiemelkedtek, állandósultak és beerdősültek. Megváltozott a jelenleg vízzel borított részek mederanyaga, kavics helyett nagy területeken iszap és agyag halmozódott fel. A medermorfológia alakulásának mértékét a mederdomborzat változását tükröző ábrák mutatják (Sass J. és Rákóczi L., 2002), a részletes értékelés még várat magára.
A 2001. és 2002. év mederdomborzat felméréséből számolt töltődés-süllyedés mutatja, milyen jelentős anyagváltozás történik egy év alatt is a lecsökkent területű mederben A Remete-Szap szakasz (közelítőleg száz méteres közzel mért szelvények alapján) változását két ábra mutatja. Az első a teljes éves változást, a második a 2002 augusztusi árvíz alatti mederanyag átrendeződést. Egy év alatt itt 176 ezer m³ szedimentáció következett be, ami azt bizonyítja, hogy a 2002. évi kettõs árvíz (a várttal ellentétben) a meder mélyülését nem idézte elő. Az eredő 173 ezer m³-es erózióból az alvízcsatorna alatti szakasz 60 ezer m³ mélyülését levonva, öt-hat cm-es fajlagos mélyülés adódik, azaz a szélsõséges árvíz csak a korábban lerakódott anyag laza felszínét szállította el. (Megjegyezendő, hogy az ábrákon bemutatott számítások eredményei egy szélsőségesen alacsony vízhozam mellett kialakuló felszíngörbére vonatkoznak, azaz a teljes középvízi medernek csak a "belső" részét tartalmazzák.) A vizsgálati szakasz túlnyomó részén megfigyelhető a meder jelentős beszűkülése, a parti zátonyok fejlődése, rajtuk tekintélyes sűrűségű és magasságú növényzet kialakulása. A folyamat a jelenlegi és távlati mederfenntartó vízhozamok mellett valószínűleg nem fordítható meg (sőt az érdességi viszonyok további romlása várható). A mindössze egy év alatt bekövetkezett nagy változások tükrözik azt is, hogy nehezen prognosztizálható, mikorra "szűnnek meg" a folyam elterelése miatti rendkívüli jelenségek.
Az Ásványráró és Szap közötti Duna-szakaszon a feltöltődés adja a mederváltozás döntő részét, elsősorban a bősi alvízcsatorna vízhozamának visszaduzzasztása következtében. A legnagyobb, összefüggő homokos kavics lerakódási helyek a tartósan fennálló duzzasztási határok környezetében alakulnak ki, a Szap feletti 8-10 km hosszú szakaszon pedig lefelé haladva egyre finomabb szemösszetételű iszapos homok rakódik le. A 2002. évi két árhullám az előbbieket alig volt képes koptatni, vagy elteríteni, a finom iszapot viszont augusztusban hatásosan kimosta, mivel a Dunán több mint kétszer akkora vízhozam érkezett Szaphoz, mint az alvízcsatornán. A 2002 októberi mederfelvétel és mederanyag mintavétel már kimutatta, hogy a finom anyag visszatelepedése megkezdődött a főmeder alsó szakaszán. Amennyiben a jövőben számottevően megemelkedne a főmeder által vezetendő "fenntartó vízhozam", a visszaduzzasztási határ és ezzel együtt a homokos kavics görgetett hordalék megállásának és lerakódásának helye is eltolódhat Szap felé. A következő ábra az alvízcsatorna betorkollása alatt, az 1801,368 folyamkilométer szelvényben (a folyásirányra merőlegesen) 10 év alatt mért mederváltozást mutatja.
Szap és Vének között az elterelést követően kialakult kavicszátonyok lassú vándorlása az árvizek hatására kissé megélénkült. A folyamat folytatása várható, a vízjárás alakulásától függő változó intenzitással. A közvetlen Nagybajcs alatt lévő 104 VO szelvénynek elsősorban a bal felén láthatók nagyobb változások. 2001-ben is vastag homokborítást tártunk fel a bal parthoz legközelebbi két mintában, azonban további két mintában is 20 – 45 % homoktartalom volt. 2002-re a jobbpart melletti medersávra is rakódott homok. Ezt ellensúlyozta a 795 m-nél vett minta szerinti kavicsmeder bepáncélozódása. A mederváltozási helyszínrajz a szelvény mindkét felén jelez feltöltődést, összhangban a mintázás eredményeivel. 2. Változások az ágrendszerben
Az ún. jobbparti mederfenntartó út építésekor (1985-től kezdődően) a meglévő zárásokat megmagasították és újakat hoztak létre, az ágakat fokozatosan leválasztották a Dunáról. Az ún. vízpótló főág kiépítésekor (1989-90-ben) három, viszonylag hosszú új "ágat" hoztak létre: a doborgazi és a nyáras szigeti átvágást, valamint a cikolai és ásványi ágrendszert összekötő csatornát. Új bukók, zsilipek. hidak épültek és épülnek. A megváltoztatott Szigetközről időről időre légifelvételek, és ennek alapján új térképek készülnek. Az élőhelyek változásának szintetizáló összefoglalása még várat magára. Az ágakat érintő morfológiai változásokra példaként álljon itt a Bagoméri ág 2001. és 2002. évi felmérésnek összehasonlítása.
A Szigetközi ágrendszerek 1992 óta ellenőrzött mederváltozásában túlnyomóan a töltődés volt az uralkodó medermorfológiai folyamat A Bagoméri ág medre a teljes vizsgált szakaszon töltődött, 16 cm-es fajlagos szedimentációja 98 ezer m³-es térfogatcsökkenéséből adódik. Az ág iszapcsapda jellege a 2002. évi áprilisi árvíz ellenére fennmaradt. |
|
|
tovább: Földtan |
