[a Magyar Tudományos Akadémia dokumentumai alapján]
A Bős-Nagymarosi vízlépcsőrendszer tervezésének hosszú évei alatt alapvető kutatások és vizsgálatok maradtak el, a beruházó számos - a megoldandó feladatokban illetékes - szakterület bevonása és közreműködése nélkül készíttette a programokat és a terveket.
Amikor egyre közelebb került a Bős-Nagymarosi vízlépcsőrendszer építésének a természeti-környezeti rendszer alapvető változtatásaival járó fázisa, a környezeti kérdések szakértői több vázlatos prognózist, környezeti hatásbecslést készítettek, bár erre hivatalos igény a 80-as évek vége előtt nem volt. Ezek elegendő pontosságúak voltak az itteni értékek nagyságrendjének felmutatásához, egyúttal felhívták a figyelmet az építéssel járó súlyos veszélyekre. A kockázatok pontosabb feltárása azonban - a tervezés és az építés korszakában elmaradt -alapvető kutatások hiányában nem volt lehetséges.
Az építkezés felfüggesztése óta eltelt időben a magyar fél három ízben is átadta a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszerhez kötődő súlyos környezeti kockázatok feltárásával foglalkozó testületek összegző értékelését, közös kutatásokat, vizsgálatokat sürgetve. Ugyanakkor mind a mai napig nem ismeretesek olyan szlovák vizsgálati eredmények, amelyek társadalmilag elfogadható mértékű kockázatokat prognosztizáltak volna.
Sajnálatos, hogy a két fél hivatalosnak minősülő értékelésében megjelenő alapvető szemléletbeli különbség miatt a szakmai párbeszéd még mindig nem indulhatott meg. A térség problémái enélkül aligha lesznek megoldhatók.
A dunai vízlépcsők tervezését nem előzte meg a térség szükséges mértékű földtani kutatása, az alapvető feltáró létesítmények hiányán túl (súlyos hiányosság például, hogy a vízlépcsők hatásterületén egyetlen szerkezetkutató mélyfúrást sem mélyítettek), ezt az is jelzi, hogy az építők nem rendelkeztek a földtani szakhatóság engedélyével.
Külön problémakört alkotnak a bősi vízlépcső hatásterületének szeizmológiai kérdései. A Közös Egyezményes Tervben rögzített szeizmicitás értékek nem fogadhatóak el; a szükséges vizsgálatok hiánya miatt a szeizmicitás kérdésében a nemzetközi normáknak megfelelelő szintű válasz nem is adható. A probléma komolyságát mutatja, hogy a historikus rengések alapján a dunakiliti térségre számolt várható intenzitás értéke a szokásos biztonsági szinteken 8.7 - 9.0 MSK, míg a tervezés során 6.0 MCS értékkel számoltak.
A bősi vízlépcső környezeti és ökológiai következményeit elsősorban a hidrológiai, hidraulikai változások és a víz szennyezettsége fogja előidézni. A ténylegesen bekövetkező károsodások prognosztizálásához számításba kell venni, hogy az állapotváltozások egymást indukáló hatása az ökológiai rendszerek változásainak némely vonatkozásában csak lassan és - részben rejtve - érvényesül; így a rövid időléptékű vizsgálati modellekből levont nagy bizonytalanságú következtetések a valóságtól eltérő következtetésekre vezethetnek.
A Bős-Nagymarosi vízlépcsőrendszer által érintett Duna-szakaszok térségében találhatók mind Magyarország, mind Szlovákia legjelentősebb ivóvízbázisai. Magyarország ivóvíztermelésének csaknem 45%-a a Bős-Nagymarosi vízlépcsőrendszer által érintett térség partiszőrésű vizeiből származik. Ilyen rendszerből látják el ivó és ipari vízzel Budapestet több mint száz éve, és Pozsony vízellátásának alapjául is hasonló rendszer szolgál. A természetes szűrési folyamat nagy része a meder felső, néhány centiméteres rétegében zajlik. Kulcsfontosságú tehát azoknak a feltételeknek a biztosítása, amelyek ezt a biológiailag aktív, fizikai-kémiai szőrést biztosító réteget eredeti állapotában megőrzik.
A Csallóköz-Szigetköz többszáz méter vastagságú kavics hordalékkúpjában tárolt víz mennyiségét és minőségét szintén a Duna-meder szűrési tulajdonságai határozzák meg. A meder szervesanyag-lebontó és szűrő funkciójának megőrzéséhez a Duna korábbi dinamikájának fenntartása szükséges. Enélkül nem biztosítható egyidejűleg a kedvező oxigén ellátottság, a Duna-víz öntisztulóképessége és a szűrőként mőködő mederfelület rendszeres megújulása.
A vízlépcső működésének hatására alapvető változások következnek be a dunacsúnyi tározó területén. A legjelentősebb problémát a kiülepedő szennyezett iszap okozza, anaerob dinamikájával, a vas és a mangán mobilizációjával, bizonyos toxikus szerves anyagok infiltrációjával. Az iszap egyúttal állandó vírusfertőzési forrást jelent. A szigetközi sajátos hidrogeológiai helyzet miatt a talajvízbe jutó káros anyagok idővel - néhány évtized alatt - a teljes felszín alatti vízkincset elszennyezik. Ráadásul a felhalmozódott iszap tervezett időnkénti kotrásai nemcsak a felszíni víz minőségére lesznek káros hatással, a szűrőréteg teljes elbontásával lehetővé válik szerves mikroszennyezők és mikróbák talajvízbe jutása is. Megjegyzendő, hogy magyar kutatók felszín alatti vizekkel összefüggésben tett megállapításai megegyeznek a szlovák szakértők 1990. februári zárójelentésében rögzítettekkel. Ugyancsak hasonló következtetésekre jutott - a vizsgálati hiányok vonatkozásában - a szlovák kormány által 1990. őszén vélemény adására felkért kanadai Hydroquebec cég.
A duzzasztás és mederváltozás miatt a duzzasztott terület környékén emelkedik, a mederelterelés környékén az élő mederből történő természetes szivárgás csökkenése miatt süllyed a talajvíz szintje.
Azokon a területeken, ahol a talajvízszint süllyed, meggyorsul a növényi maradványok ásványosodása, csökken a talajok szervesanyag-tartalma, fokozódik a talajszerkezet leromlása és a tápanyagok kilúgzódásának veszélye. Ahol a talajvízszint a finom fedőrétegből a vízlépcső hatására a kavics fekübe süllyed, ott megszűnik a gyökérzóna kapilláris vízellátása. Ennek következtében a termesztett növényeknél jelentős mértékben csökken a termés, és elsősorban a termés-biztonság, növekszik a terület aszályérzékenysége, megváltozik az ártéri erdők kedvező vízellátása, a jelenleg még összefüggő ártéri életközösségek is foltokká izolálódnak, csökken a növényi életközösségek szervesanyagtermelése. (A Felső-rajnai vízlépcsőknél szerzett tapasztalatok szerint mintegy fél méteres talajvízszint-csökkenés a termőképesség 50 %-os csökkenését eredményezte.)
Azokon a területeken, ahol a talajvíz szintje emelkedik, a talaj levegőtlenné válik, és ezért uralkodóvá válnak benne az anaerob folyamatok, nő a belvízveszély, a rossz természetes drén- viszonyokkal rendelkező területeken (elsősorban a Duna bal partján, a Vág torkolattól keletre) másodlagos szikesedés is bekövetkezhet. (A magyar Tisza II. vízlépcső duzzasztása után néhány évvel a környező mezőgazdasági területek elmocsarasodása több ezer hektár termőföldön okozott terméscsökkenést. Mivel a káros hatásokat nem sikerült elhárítani, a termőföldek aranykorona értékét a nagy termésbizonytalanság miatt hatósági döntéssel a felére csökkentették.)
A feltöltés után a dunacsúnyi tározó a vízminőség romlásának egyértelmű színtere lesz. A duzzasztás következményeként a tározóban a víz sebessége csökken, pangó területek alakulnak ki, erőteljes üledékfelhalmozódás indul meg (3-5 millió m3/év szuszpendált anyag ülepedésével számolhatunk becslések szerint), a talajvízszint a kezdeti többlet-infiltráció eredményeként emelkedik. Az áramlási sebesség csökkenése és az átlátszóság növekedése miatt az algaszaporodást korlátozó tényezők hatékonysága csökken, az eutrofizálódás egyértelmően fel fog lépni.
A higiénés bakteriológiai mutatók alapján a víz már ma szennyezett, a tározás hatására ennek fokozódása lehetséges. A tározó rézsüinek egyes szakaszain alkalmazott bitumenes szigetelés humán és nem-humán biológiai hatásai a mai napig tisztázatlanok. A 17 km hosszú üzemvízcsatorna teljes hosszában a rézsün alkalmazott aszfaltszigetelés vízminőségi hatásai ugyancsak tisztázatlanok. Mindezen negatív hatások következményei nagy valószínűséggel az év jelentős részében az alsóbb Duna-szakaszon akár 150-200 km hosszúságban (tehát a budapesti szakaszon is) érezhetők lehetnek.
A Bős-Nagymarosi vízlépcsőrendszer építésével két kiemelkedő értékű természeti táj károsult: a Szigetköz és a Dunakanyar.
A Szigetköz növény- és állattársulásai (biocönózisai) természetes vagy közel természetes állapotban ma is jelentős területet foglalnak el, főleg a hullámtérben. Az egyes társulások a víz évszakos dinamikájához alkalmazkodtak. Az állandóan változó szigetközi ágrendszerben a társulások lassú mozgásban követni képesek e folyamatot (cönológiai szukcesszió). Erdőtársulások esetén e folyamat már lassabb, csupán évszázados skálán mérhető. A gyors, drasztikus változásokra degradálódás és pusztulás a válasz. A természeteshez közeli erdő-társulások regenerálódására kedvező feltételek mellett is több évszázadra lenne szükség.
A Szigetköz erdői ma Magyarország legnagyobb hozamú faállományai, melyek zömét (több mint kétharmadát) az 1930-as évektől fokozatosan térhódító "nemes-nyárasok" teszik ki (30 m3/ha/év). Ezek az állományok optimálisan hasznosítják a Duna vízjárását. A folyamszabályozási munkák nyomán már eddig is jelentősen csökkent az állományok termőképessége, a talajvízszint további csökkenésével a kiváló termőterületek azonban végleg elvesznek, a későbbi újratelepítéssel csak alacsonyabb fatermőképességő erdők létesíthetők.
A Szigetköz kiemelkedően gazdag fajokban, csupán virágos növényekből 60 védett faj található a területen. Hasonlóan gazdag a Szigetköz faunája is. A 80 féle Magyarországon előforduló halfajból 63 itteni előfordulásáról van adat. Számos állatcsoport feldolgozása még korántsem teljes. Minden évben újabb és újabb fajok kerülnek elő. Mindez nemzeti érték, megőrzésük a jövő generáció számára erkölcsi kötelességünk.
A Duna elterelése óta eltelt négy évben a környezet súlyos károsodásának jelei mutatkoznak a Szigetközben.
A legnagyobb károk a Duna-mederben és közvetlen környékén láthatók: a vízfelület összezsugorodott, a hajdan természetes biológiai szűrőréteggel borított kavicsfelszín helyén nagy területen ma már iszap található, megindult a gyomosodás, pusztul a parti erdősáv. A parti zóna élőhelyeinek megsemmisülése következtében állatfajok (rákok, szitakötők, tegzesek) serege tűnt el, helyettük új, kifejezetten szárazságot kedvelő alpesi fajok jelentek meg, megindultak az eddig nem tapasztalt, káros szukcessziós folyamatok. A Duna elterelésével együttjáró halpusztulást követően (mintegy 200 tonna volt az állományt ér kár 1992. októberében) a halfogás mennyisége nem csökkent a várt mértékben. Félő azonban, hogy a jövőt hordozó törzsállomány is zsákmányba kerül, mert az összeszűkült vízterületen sikeresebb a fogás. Erre utal az is, hogy a kifogott halak egyre fiatalabbak, a pontyok átlag életkora például csak 4-5 év.
A térség élővilágának állapotát figyelő rendszer - az indikátor fajok jellemzőinek mérésével - a Középső Szigetköz súlyos helyzetét tükröző számokat mutat. A dunaremetei mintaterületen például idén csak egynegyede volt az indikátor-növényfaj levelének átlagos nagysága az eltereléssel nem érintett mintaterületen lévőhöz képest. A mellékágakban a hínárfajok gyors inváziója és nagy mérető algásodás figyelhető meg. A védett halfajok közül ötöt az elterelés óta már nem lehet megtalálni, feltehetően örökre eltűntek a területről. A hullámtéri erdők kára eddig körülbelül az állomány öt százalékának megsemmisülése, miközben idén nyáron jelentősen megnőtt a csúcsszáradást mutató fák aránya, ami előrevetíti hamaros pusztulásukat.
Az élővilág látható és mérhető kárai mellett nem szabad megfeledkezni a vízkészletet mennyiségének és minőségének fenyegetett helyzetéről, bár a mérések még nem mutatnak szignifikáns eltéréseket. A Duna-meder rohamos pusztulása miatt azonban feltehetően ezek sem váratnak sokáig magukra.